logo
IntróDokumentumtárAblakstílusok

Bejelentkezés

2017 november 24, péntek
Léleknaptári hét: 34. hét
Ez az év 47. hete
Léleknaptár

1. hét


HÚSVÉTI HANGULAT

Mikor a kozmikus távolból
A Nap szava az emberfőkhöz szól,
Hogy a lélek mélységeiből fakadó öröm
Az ember szemében a fénnyel egyesüljön,
Akkor saját lényünk burkaiból
A messzeségekbe gondolatok sokasága hatol,
És szorosra fűzi a szellemi lét
S az ember lényének kötelékét.

2. hét


A gondolat erejének sajátsága
Belevész az érzékek látszatvilágába.
A szellemi világok viszontlátják
A sarjadó emberpalántát,
Aki lelkének magvát a szellemi világban,
Gyümölcsét azonban önmagában
Kell hogy megtalálja.  

3. hét


Növekedés közben az ember Énje
Belemerül az önfeledtségbe,
De ha saját eredetébe belegondol,
A világmindenséghez akkor így szól:
Megszabadulva önnön béklyóimtól,
S feladva ezzel elkülönültségem,
Benned találom meg valódi lényem.   

4. hét


Lényem valódi lényegét megérzem:
Ezt mondatja velem érzékelésem,
Mely a Nap által beragyogott világban
Eggyé válik a fényesség áradatával,
S gondolkodásom világosságához
Így átható melegséget sugároz,
Hogy szorosra fűzze az emberi lét
És a világmindenség egységét.   

5. hét


A szellemi mélységekből fakadó fényben, 
Melynek szövevénye a térben termékeny, 
S melyben az istenek tevékenysége megnyilatkozik: 
Benne a lélek valódi természete is megmutatkozik, 
Midőn saját lényének szűkössége 
A belső erők által támad új életre, 
S kitágul a kozmikus messzeségekbe.

6. hét


Új életre kelve Énem
Feladja elkülönültségem,
S mint a mindenség megnyilatkozása
A téridő erőiben talál önmagára;
S mint egy isteni őskép
Tárul elém a világmindenség:
Saját képmásának valódisága.

7. hét


Az a veszély fenyeget, hogy saját Énem 
Elillan a világ erősen vonzó fényességében. 
Most rajtad a sor, előérzetem, 
Hogy érvényesülj erőteljesen, 
S pótold gondolkodásom erejét, 
Mely az érzékek látszatvilágába’ 
Képes önmaga feladására.

8. hét


Az istenek tevékenységéhez kötődve
Az érzékek hatalma is egyre erősebb,
S ez tompítja le az álomszerűségig
Gondolkodásom eddigi erőit.
Ahhoz, hogy egy istenség
Lelkemmel eggyé váljék,
Emberi gondolkodásom csendben
Az álomléttel kell megelégedjen.

9. hét


A nyár előhírnökeként a kozmosz melege 
Lényem lelki és szellemi részét tölti be, 
Saját akaratomról megfeledkezve. 
Hogy lényem belevesszen a fényességbe, 
Szellemi látásomnak ez a rendeltetése, 
S egy erőteljes sejtelem a tudtomra adja: 
Önmagadat elveszejtve találj önmagadra!

10. hét


Nyári magaslatokra emelkedik
A Nap ragyogó lénye, 
És sugarai emberi érzésem magukkal viszik 
A kozmikus messzeségbe. 
Mozgolódik bennem egy homályos sejtelem, 
S alig kivehetően tudatja velem: 
Egyszer majd csak felismered: 
Egy isteni lény lépett most kapcsolatba veled.

11. hét


E napsütötte órában csak rajtad áll, 
Hogy felismerd a bölcs híradást, 
S átadva magad a világ szépségének, 
Önérzettel kell hogy eltöltsön téged: 
Elveszíthetem ugyan emberi Énem, 
De megtalálom majd a világ-Énben.

12. hét


JÁNOS-NAPI HANGULAT

A világ szépséges ragyogása - 
Lelkem mélyéről - arra kényszerít, 
Késztessem kozmikus szárnyalásra 
Életem isteni képességeit: 
Hogy saját lényemet elhagyjam, 
S bizakodva keressem önmagam 
A kozmikus hő- és fényáradatban.

13. hét


És szárnyalván érzéki magasságokban, 
Lelkem mélységeiben is fellobban, 
S az isteni igazság szava szól 
A szellem tüzének világából: 
Szellemi alapjaidhoz eljutva ismerd fel, 
Hogy rokonságban állsz a szellemmel.

14. hét


Átadva magam az érzékek megnyilatkozásának, 
Elveszítettem azt, ami saját lényem hajtja, 
S már úgy tűnt, hogy a gondolkodás álma 
Kábulttá vált Énemet is magával ragadja. 
De ébresztőleg hatva rám az érzéki káprázatban 
A kozmikus gondolkodás is egyre közelebb van.

15. hét


Mint akit elvarázsoltak, megérzem
A szellem működését a kozmikus fényességben,
Mely az érzéketlenségbe
Burkolta saját lényem,
Hogy olyan erőt adjon nekem,
Mely önmagától adódni képtelen:
Saját behatárolt Énem.

16. hét


Hogy bensőmben maradjon rejtve a szellem adománya:
Megérzésem tőlem most szigorral ezt kívánja;
Hogy isteni adottságaim beérvén
Teremjenek lelkem mélyén
Gyümölcsöt saját Énem számára.

17. hét


Így szól a kozmikus Ige, 
Melyet érzékeim kapuin keresztülvive 
Vezethettem lelkem mélységeibe: 
Kozmikus távlataimmal töltsd be 
Szellemed mélységeit, hogy majdan 
Megtalálhass engem - önmagadban.

18. hét


Kitágíthatom-e annyira a lelkem, 
Hogy a kozmikus Igével egybekeljen, 
Melynek csíráját már magába fogadta? 
Úgy sejtem, hogy új erőre kapva 
Lelkemet méltóvá kell tennem arra, 
Hogy önmagát a szellem ruhájává szabja.

19. hét


Hogy emlékezetemmel titkon megragadjam, 
Amit most újonnan magamba fogadtam, 
S további törekvésem célja az legyen, 
Hogy új erőre kapva ébresszen 
Saját belső erőket lelkemben, 
S létrejőve adjon át önmagamnak engem.

20. hét


Csak most érzem, hogy saját létem
A kozmikus létezéstől eltávolodva
Magára maradna, önmagát kioltva,
S ha csak olyan alapokra építene, ami saját,
Akkor voltaképpen meg kellene ölnie magát.

21. hét


Érzem, hogy egy külső termékenyítő erő 
Megerősödve ad át önmagamnak engem, 
S érzem, hogy a csíra érlelődik, 
És a sejtelem fénnyel telítve szövődik 
Saját Énem erőihez bennem.

22. hét


A kozmikus messzeségekből fakadó napvilág 
Nagy erővel bennünk él tovább: 
A lélek belső fényévé válik, 
És szellemi mélységekbe világít, 
Hogy hozzon olyan gyümölcsöket, 
Melyek a kozmikus Énből idővel 
Emberi Énné érlelődnek.

23. hét


Ím, ősziesre fordul 
Az érzékek ingerlő törekvése. 
A fény megnyilatkozásába 
Belevegyül a komor ködök fátyla. 
S én a távoli térségben 
Az ősz téli álmát nézem. 
A nyár teljesen 
Átadta önmagát nekem.

24. hét


Önmagát állandóan újrateremtve 
A lélek felismeri önmagát, 
S a világszellem működik tovább 
Az önismeretben újra megelevenedve, 
S így az Én-érzék akarati gyümölcse 
A lélek sötétjéből lesz megteremtve.

25. hét


Csak most tagozódhat belém Énem, 
S ragyogva árasztja belső fényem 
A tér s az idő sötétségében. 
Természeti lényem aludni késztet, 
De lelkem mélysége csak most ébred, 
Hogy a Nap izzó parazsát virrasztva 
Vigye a jeges téli áradatba.

26. hét


MIHÁLY-NAPI HANGULAT

Természet, anyai létedet 
Akarati lényemben hordozom; 
S akaratom tüzének ereje 
Megacélozza szellemi törekvéseim, 
Hogy olyan Én-érzést szüljenek bennem, 
Mellyel magamban hordozhatom önmagam.

27. hét


Egy sejtelmes vágy arra késztet, 
Hogy lényem mélyére hatoljak, 
Hogy Énemet szemlélve találjam meg önmagam, 
Mely a nyári Nap adományaként úgy él, 
Mint melengető csíra, hogy az őszi hangulatban is 
Ösztönözze lelki erőimet.

28. hét


Bensőmben új életre kelve 
Átérzem saját lényem távlatait; 
S lelkem ragyogó Nap-erőiből fakadó 
Gondolataim sugarát erőteljesen 
Az élet megfejtendő rejtélyeinek szentelem, 
S néhány vágyam beteljesül 
Szárnyaszegett reményeim közül.

29. hét


Hogy gondolkodásom tüzes sugarát
Bensőmben erőteljesen magam szítsam fel,
S a kozmikus szellem erejéből fakadó
Bölcsességgel értelmezzem élményeim:
Számomra ez a nyár öröksége,
Az ősz nyugalma és a tél reménye.

30. hét


A lélek napfényében kifakadnak bennem 
A gondolkodás hamvas rügyei; 
Minden sejtésem az Én-tudat 
Bizonyosságává válik. 
Örömmel telve érzékelem 
A szellem őszi ébredését: 
A tél kelti majd fel bennem 
A lélek nyarát.

31. hét


A szellem mélységeiből a fény
Sugárzó Napként tör kifelé:
Az élet akaraterejévé válik,
S az érzékek tompaságában világít,
Hogy olyan erőket szabadítson fel, melyekkel,
A lélek törekvései az ember műveiben
Kiforrott alkotóerővé válnak.

32. hét


Termékeny erőim növekedése 
Átad engem a világnak, úgy érzem. 
S új erőre kapva lényem 
A fényesség felé fordul, érzem, 
A sors hálójának szövevényében.

33. hét


Csak most érzem, hogy a világban, 
Ha a lelkem nem élne együtt vele, 
Az élet csak fagyos űr volna önmagában, 
S ha a világ nem nyilatkozhatna meg 
A lelkekben önmagát újrateremtve, 
Önmagában csak a halálra lelhetne.

34. hét


Újonnan feltámadt Én-érzésemmel
Bennem titokzatos módon életre kel,
Amit oly régóta őrzök bensőmben: éltetőleg
Ez öntsön életem műveibe kozmikus erőket,
Melyekkel a világban külsőleg
Nyomot hagyok, ha létrejőnek.

35. hét


Megismerhetem-e annyira a létet, 
Hogy önmagát lássa viszont 
Lelkem alkotó törekvésében? 
Úgy érzem, elég erőt kaptam, 
Hogy saját lényem szerényen 
Vegyen részt a kozmosz életében.

36. hét


Lelkem mélyéről előtörve 
Így nyilatkozik meg 
Titkon a kozmikus Ige: 
Munkádnak céljait töltsd be 
Szellemi fényemmel, hogy magad 
Rajtam keresztül áldozd fel.

37. hét


Hogy a kozmikus téli éjszakába szellemi fényt vigyen, 
Erre törekszik szentül a szivem, 
Hogy a lélek csírái ragyogva 
Gyökerezzenek a világalapba, 
S az érzékek homályában az isteni Ige 
Szellemi fényével mindent töltsön be.

38. hét


KARÁCSONYI (SZENT ÉJI) HANGULAT

Mint aki varázslatból ébred, úgy érzem
Lelkem ölén a szellem-gyermeket,
Aki a szív fényességében
Fogant a kozmikus Igétől, ami szent:
A remény mennyei magzata Ő,
Ki a kozmikus távolba örvendezve nő
Lényem isteni mélységéből.

39. hét


Átadván magam a szellemi megnyilatkozásnak,
Feltárul előttem a kozmosz napvilága.
Gondolkodó erőm tisztul s egyre nő,
Hogy önmagamnak adjon át engem,
S kibontakozván gondolati erőm
Ébredjen fel az Én-érzés bennem.

40. hét


S amit lelkem mélyén, 
Szellemi mélységeimben 
Üres káprázatként a magaménak hittem, 
Azt a szív világának szeretete tölti be: 
Tüzes erejével a kozmikus Ige.

41. hét


A lélek alkotóerejének
A szív mélyéről fakadó törekvése,
Hogy az emberben isteni erőket keltve
Sarkallja őt az életben nemes cselekedetekre,
Hogy önmagát is formálva megjelenjen
Emberi művekben és ember-szeretetben.

42. hét


Ebben a téli homályban
A léleknek erős vágya
Saját erejének kinyilvánítása:
Hogy e sötétségben is vezessen,
S hogy szíve melegével, sejtelmesen,
Még érzékei előtt mindent megérezzen.

43. hét


Tél derekán
Csak a szellem melegít igazán;
Ő ad a kozmikus fénynek
A szív erői által létlehetőséget,
S a külvilág hidegével dacolva
Az emberben a lélek tüzét szítja.

44. hét


Emlékezvén a szellemi születésre 
Gondolkodásom alkotóerejével 
Az érzékek új ingereit fogom fel, 
S a kuszán sarjadó világ fejlődése 
Megtelik lelkem fényességével.

45. hét


A szellem megszületésének jegyében 
Gondolati erőink működnek serényen, 
S egyre világosabbá teszik 
Az érzékek tompa ingereit. 
Hogy a lélek gazdagságával egyesüljön
Az alakulófélben lévő kozmosz világa, 
A gondolkodás fényétől kell megtermékenyüljön 
Az érzékek megnyilatkozása.

46. hét


A világ zaja - ez a veszély fenyeget - 
Elnyomja veleszületett lelki erőimet. 
Merülj föl hát, emlékezet, 
A szellem mélyéről fényesen, 
Hogy látásom erősebb legyen, 
Mely csak az akaraterő 
Által megőrizhető.

47. hét


A kozmosz öléből készülődő keletkezés vágya 
Pezsdítően hat az érzékek látszatvilágára. 
S e vágy találjon gondolkodási képességemre 
Olyan isteni erőkkel felfegyverkezve, 
Melyek erőteljesen működnek bennem.

48. hét


A fényben, mely a kozmikus magasságokból ered, 
S teljes erejével be akarja tölteni lelkemet, 
A kozmikus gondolkodás bizonyossága itt jelenjen meg,
Megfejtve a lelkem mélyén szunnyadó rejtélyeket, 
S gyűjtse össze sugarainak erejét, 
Így ébresztve fel szívem szeretetét.

49. hét


A kozmikus lét erejét érzem: 
Így szól a gondolat fényessége, 
Emlékezvén saját szellemének növekedésére 
A kozmikus éjszaka sötétjében, 
S bensejének reménysugarait szórva szét, 
Sürgeti a kozmikus hajnal közeledtét.  

50. hét


A kozmikus létesülés vágya
Erejét most teljesen feltárja,
S lényét így kibontakoztatva
Az ember Énjének azt mondja:
Igazi célom akkor válik valóra,
Ha életemet beléd oltom,
S varázsköréből feloldom.   

51. hét


Tavaszvárás

Az érzéki világ bősége
Beleárad az ember bensőjébe.
Önmagát látja viszont a világszellem
Az emberi szem tükörképében,
Hogy látása tőle
Kapjon új erőre.

52. hét


Mikor a lélek mélységeiből
A kozmikus lét felé fordul a szellem,
És szépség fakad a messzeségekben,
Akkor a mennyei távolból
Az emberek testébe életerő hatol,
S eggyé forrasztja az emberlét
És a szellem lényegét.