Léleknaptár
	1. hét HÚSVÉTI HANGULAT Mikor a kozmikus távolból A Nap szava az emberfőkhöz szól, Hogy a lélek mélységeiből fakadó öröm Az ember szemében a fénnyel egyesüljön, Akkor saját lényünk burkaiból A messzeségekbe gondolatok sokasága hatol, És szorosra főzi a szellemi lét S az ember lényének kötelékét. 2. hét A gondolat erejének sajátsága Belevész az érzékek látszatvilágába. A szellemi világok viszontlátják A sarjadó emberpalántát, Aki lelkének magvát a szellemi világban, Gyümölcsét azonban önmagában Kell hogy megtalálja.   3. hét Növekedés közben az ember Énje Belemerül az önfeledtségbe, De ha saját eredetébe belegondol, A világmindenséghez akkor így szól: Megszabadulva önnön béklyóimtól, S feladva ezzel elkülönültségem, Benned találom meg valódi lényem.    4. hét Lényem valódi lényegét megérzem: Ezt mondatja velem érzékelésem, Mely a Nap által beragyogott világban Eggyé válik a fényesség áradatával, S gondolkodásom világosságához Így átható melegséget sugároz, Hogy szorosra fűzze az emberi lét És a világmindenség egységét.    5. hét A szellemi mélységekből fakadó fényben, Melynek szövevénye a térben termékeny, S melyben az istenek tevékenysége megnyilatkozik: Benne a lélek valódi természete is megmutatkozik, Midőn saját lényének szűkössége A belső erők által támad új életre, S kitágul a kozmikus messzeségekbe. 6. hét Új életre kelve Énem Feladja elkülönültségem, S mint a mindenség megnyilatkozása A téridő erőiben talál önmagára; S mint egy isteni őskép Tárul elém a világmindenség: Saját képmásának valódisága. 7. hét Az a veszély fenyeget, hogy saját Énem Elillan a világ erősen vonzó fényességében. Most rajtad a sor, előérzetem, Hogy érvényesülj erőteljesen, S pótold gondolkodásom erejét, Mely az érzékek látszatvilágába’ Képes önmaga feladására. 8. hét Az istenek tevékenységéhez kötődve Az érzékek hatalma is egyre erősebb, S ez tompítja le az álomszerűségig Gondolkodásom eddigi erőit. Ahhoz, hogy egy istenség Lelkemmel eggyé váljék, Emberi gondolkodásom csendben Az álomléttel kell megelégedjen. 9. hét A nyár előhírnökeként a kozmosz melege Lényem lelki és szellemi részét tölti be, Saját akaratomról megfeledkezve. Hogy lényem belevesszen a fényességbe, Szellemi látásomnak ez a rendeltetése, S egy erőteljes sejtelem a tudtomra adja: Önmagadat elveszejtve találj önmagadra! 10. hét Nyári magaslatokra emelkedik A Nap ragyogó lénye, És sugarai emberi érzésem magukkal viszik A kozmikus messzeségbe. Mozgolódik bennem egy homályos sejtelem, S alig kivehetően tudatja velem: Egyszer majd csak felismered: Egy isteni lény lépett most kapcsolatba veled. 11. hét E napsütötte órában csak rajtad áll, Hogy felismerd a bölcs híradást, S átadva magad a világ szépségének, Önérzettel kell hogy eltöltsön téged: Elveszíthetem ugyan emberi Énem, De megtalálom majd a világ-Énben. 12. hét JÁNOS-NAPI HANGULAT A világ szépséges ragyogása - Lelkem mélyéről - arra kényszerít, Késztessem kozmikus szárnyalásra Életem isteni képességeit: Hogy saját lényemet elhagyjam, S bizakodva keressem önmagam A kozmikus hő- és fényáradatban. 13. hét És szárnyalván érzéki magasságokban, Lelkem mélységeiben is fellobban, S az isteni igazság szava szól A szellem tüzének világából: Szellemi alapjaidhoz eljutva ismerd fel, Hogy rokonságban állsz a szellemmel. 14. hét Átadva magam az érzékek megnyilatkozásának, Elveszítettem azt, ami saját lényem hajtja, S már úgy tűnt, hogy a gondolkodás álma Kábulttá vált Énemet is magával ragadja. De ébresztőleg hatva rám az érzéki káprázatban A kozmikus gondolkodás is egyre közelebb van. 15. hét Mint akit elvarázsoltak, megérzem A szellem működését a kozmikus fényességben, Mely az érzéketlenségbe Burkolta saját lényem, Hogy olyan erőt adjon nekem, Mely önmagától adódni képtelen: Saját behatárolt Énem. 16. hét Hogy bensőmben maradjon rejtve a szellem adománya: Megérzésem tőlem most szigorral ezt kívánja; Hogy isteni adottságaim beérvén Teremjenek lelkem mélyén Gyümölcsöt saját Énem számára. 17. hét Így szól a kozmikus Ige, Melyet érzékeim kapuin keresztülvive Vezethettem lelkem mélységeibe: Kozmikus távlataimmal töltsd be Szellemed mélységeit, hogy majdan Megtalálhass engem - önmagadban. 18. hét Kitágíthatom-e annyira a lelkem, Hogy a kozmikus Igével egybekeljen, Melynek csíráját már magába fogadta? Úgy sejtem, hogy új erőre kapva Lelkemet méltóvá kell tennem arra, Hogy önmagát a szellem ruhájává szabja. 19. hét Hogy emlékezetemmel titkon megragadjam, Amit most újonnan magamba fogadtam, S további törekvésem célja az legyen, Hogy új erőre kapva ébresszen Saját belső erőket lelkemben, S létrejőve adjon át önmagamnak engem. 20. hét Csak most érzem, hogy saját létem A kozmikus létezéstől eltávolodva Magára maradna, önmagát kioltva, S ha csak olyan alapokra építene, ami saját, Akkor voltaképpen meg kellene ölnie magát. 21. hét Érzem, hogy egy külső termékenyítő erő Megerősödve ad át önmagamnak engem, S érzem, hogy a csíra érlelődik, És a sejtelem fénnyel telítve szövődik Saját Énem erőihez bennem. 22. hét A kozmikus messzeségekből fakadó napvilág Nagy erővel bennünk él tovább: A lélek belső fényévé válik, És szellemi mélységekbe világít, Hogy hozzon olyan gyümölcsöket, Melyek a kozmikus Énből idővel Emberi Énné érlelődnek. 23. hét Ím, ősziesre fordul Az érzékek ingerlő törekvése. A fény megnyilatkozásába Belevegyül a komor ködök fátyla. S én a távoli térségben Az ősz téli álmát nézem. A nyár teljesen Átadta önmagát nekem. 24. hét Önmagát állandóan újrateremtve A lélek felismeri önmagát, S a világszellem működik tovább Az önismeretben újra megelevenedve, S így az Én-érzék akarati gyümölcse A lélek sötétjéből lesz megteremtve. 25. hét Csak most tagozódhat belém Énem, S ragyogva árasztja belső fényem A tér s az idő sötétségében. Természeti lényem aludni késztet, De lelkem mélysége csak most ébred, Hogy a Nap izzó parazsát virrasztva Vigye a jeges téli áradatba. 26. hét MIHÁLY-NAPI HANGULAT Természet, anyai létedet Akarati lényemben hordozom; S akaratom tüzének ereje Megacélozza szellemi törekvéseim, Hogy olyan Én-érzést szüljenek bennem, Mellyel magamban hordozhatom önmagam. 27. hét Egy sejtelmes vágy arra késztet, Hogy lényem mélyére hatoljak, Hogy Énemet szemlélve találjam meg önmagam, Mely a nyári Nap adományaként úgy él, Mint melengető csíra, hogy az őszi hangulatban is Ösztönözze lelki erőimet. 28. hét Bensőmben új életre kelve Átérzem saját lényem távlatait; S lelkem ragyogó Nap-erőiből fakadó Gondolataim sugarát erőteljesen Az élet megfejtendő rejtélyeinek szentelem, S néhány vágyam beteljesül Szárnyaszegett reményeim közül. 29. hét Hogy gondolkodásom tüzes sugarát Bensőmben erőteljesen magam szítsam fel, S a kozmikus szellem erejéből fakadó Bölcsességgel értelmezzem élményeim: Számomra ez a nyár öröksége, Az ősz nyugalma és a tél reménye. 30. hét A lélek napfényében kifakadnak bennem A gondolkodás hamvas rügyei; Minden sejtésem az Én-tudat Bizonyosságává válik. Örömmel telve érzékelem A szellem őszi ébredését: A tél kelti majd fel bennem A lélek nyarát. 31. hét A szellem mélységeiből a fény Sugárzó Napként tör kifelé: Az élet akaraterejévé válik, S az érzékek tompaságában világít, Hogy olyan erőket szabadítson fel, melyekkel, A lélek törekvései az ember műveiben Kiforrott alkotóerővé válnak. 32. hét Termékeny erőim növekedése Átad engem a világnak, úgy érzem. S új erőre kapva lényem A fényesség felé fordul, érzem, A sors hálójának szövevényében. 33. hét Csak most érzem, hogy a világban, Ha a lelkem nem élne együtt vele, Az élet csak fagyos űr volna önmagában, S ha a világ nem nyilatkozhatna meg A lelkekben önmagát újrateremtve, Önmagában csak a halálra lelhetne. 34. hét Újonnan feltámadt Én-érzésemmel Bennem titokzatos módon életre kel, Amit oly régóta őrzök bensőmben: éltetőleg Ez öntsön életem műveibe kozmikus erőket, Melyekkel a világban külsőleg Nyomot hagyok, ha létrejőnek. 35. hét Megismerhetem-e annyira a létet, Hogy önmagát lássa viszont Lelkem alkotó törekvésében? Úgy érzem, elég erőt kaptam, Hogy saját lényem szerényen Vegyen részt a kozmosz életében. 36. hét Lelkem mélyéről előtörve Így nyilatkozik meg Titkon a kozmikus Ige: Munkádnak céljait töltsd be Szellemi fényemmel, hogy magad Rajtam keresztül áldozd fel. 37. hét Hogy a kozmikus téli éjszakába szellemi fényt vigyen, Erre törekszik szentül a szivem, Hogy a lélek csírái ragyogva Gyökerezzenek a világalapba, S az érzékek homályában az isteni Ige Szellemi fényével mindent töltsön be. 38. hét KARÁCSONYI (SZENT ÉJI) HANGULAT Mint aki varázslatból ébred, úgy érzem Lelkem ölén a szellem-gyermeket, Aki a szív fényességében Fogant a kozmikus Igétől, ami szent: A remény mennyei magzata ő, Ki a kozmikus távolba örvendezve nő Lényem isteni mélységéből. 39. hét Átadván magam a szellemi megnyilatkozásnak, Feltárul előttem a kozmosz napvilága. Gondolkodó erőm tisztul s egyre nő, Hogy önmagamnak adjon át engem, S kibontakozván gondolati erőm Ébredjen fel az Én-érzés bennem. 40. hét S amit lelkem mélyén, Szellemi mélységeimben Üres káprázatként a magaménak hittem, Azt a szív világának szeretete tölti be: Tüzes erejével a kozmikus Ige. 41. hét A lélek alkotóerejének A szív mélyéről fakadó törekvése, Hogy az emberben isteni erőket keltve Sarkallja őt az életben nemes cselekedetekre, Hogy önmagát is formálva megjelenjen Emberi művekben és ember-szeretetben. 42. hét Ebben a téli homályban A léleknek erős vágya Saját erejének kinyilvánítása: Hogy e sötétségben is vezessen, S hogy szíve melegével, sejtelmesen, Még érzékei előtt mindent megérezzen. 43. hét Tél derekán Csak a szellem melegít igazán; ő ad a kozmikus fénynek A szív erői által létlehetőséget, S a külvilág hidegével dacolva Az emberben a lélek tüzét szítja. 44. hét Emlékezvén a szellemi születésre Gondolkodásom alkotóerejével Az érzékek új ingereit fogom fel, S a kuszán sarjadó világ fejlődése Megtelik lelkem fényességével. 45. hét A szellem megszületésének jegyében Gondolati erőink működnek serényen, S egyre világosabbá teszik Az érzékek tompa ingereit. Hogy a lélek gazdagságával egyesüljön Az alakulófélben lévő kozmosz világa, A gondolkodás fényétől kell megtermékenyüljön Az érzékek megnyilatkozása. 46. hét A világ zaja - ez a veszély fenyeget - Elnyomja veleszületett lelki erőimet. Merülj föl hát, emlékezet, A szellem mélyéről fényesen, Hogy látásom erősebb legyen, Mely csak az akaraterő Által megőrizhető. 47. hét A kozmosz öléből készülődő keletkezés vágya Pezsdítően hat az érzékek látszatvilágára. S e vágy találjon gondolkodási képességemre Olyan isteni erőkkel felfegyverkezve, Melyek erőteljesen működnek bennem. 48. hét A fényben, mely a kozmikus magasságokból ered, S teljes erejével be akarja tölteni lelkemet, A kozmikus gondolkodás bizonyossága itt jelenjen meg, Megfejtve a lelkem mélyén szunnyadó rejtélyeket, S gyűjtse össze sugarainak erejét, Így ébresztve fel szívem szeretetét. 49. hét A kozmikus lét erejét érzem: Így szól a gondolat fényessége, Emlékezvén saját szellemének növekedésére A kozmikus éjszaka sötétjében, S bensejének reménysugarait szórva szét, Sürgeti a kozmikus hajnal közeledtét.   50. hét A kozmikus létesülés vágya Erejét most teljesen feltárja, S lényét így kibontakoztatva Az ember Énjének azt mondja: Igazi célom akkor válik valóra, Ha életemet beléd oltom, S varázsköréből feloldom.    51. hét Tavaszvárás Az érzéki világ bősége Beleárad az ember bensőjébe. Önmagát látja viszont a világszellem Az emberi szem tükörképében, Hogy látása tőle Kapjon új erőre. 52. hét Mikor a lélek mélységeiből A kozmikus lét felé fordul a szellem, És szépség fakad a messzeségekben, Akkor a mennyei távolból Az emberek testébe életerő hatol, S eggyé forrasztja az emberlét És a szellem lényegét.