logo
IntróDokumentumtár

Azonosító:
Jelszó:

2024 november 03, vasárnap
Léleknaptári hét: 31. hét
Ez az év 44. hete
Léleknaptár

1. hét


HÚSVÉTI HANGULAT

Mikor a kozmikus távolból
A Nap szava az emberfőkhöz szól,
Hogy a lélek mélységeiből fakadó öröm
Az ember szemében a fénnyel egyesüljön,
Akkor saját lényünk burkaiból
A messzeségekbe gondolatok sokasága hatol,
És szorosra főzi a szellemi lét
S az ember lényének kötelékét.

2. hét


A gondolat erejének sajátsága
Belevész az érzékek látszatvilágába.
A szellemi világok viszontlátják
A sarjadó emberpalántát,
Aki lelkének magvát a szellemi világban,
Gyümölcsét azonban önmagában
Kell hogy megtalálja.  

3. hét


Növekedés közben az ember Énje
Belemerül az önfeledtségbe,
De ha saját eredetébe belegondol,
A világmindenséghez akkor így szól:
Megszabadulva önnön béklyóimtól,
S feladva ezzel elkülönültségem,
Benned találom meg valódi lényem.   

4. hét


Lényem valódi lényegét megérzem:
Ezt mondatja velem érzékelésem,
Mely a Nap által beragyogott világban
Eggyé válik a fényesség áradatával,
S gondolkodásom világosságához
Így átható melegséget sugároz,
Hogy szorosra fűzze az emberi lét
És a világmindenség egységét.   

5. hét


A szellemi mélységekből fakadó fényben,
Melynek szövevénye a térben termékeny,
S melyben az istenek tevékenysége megnyilatkozik:
Benne a lélek valódi természete is megmutatkozik,
Midőn saját lényének szűkössége
A belső erők által támad új életre,
S kitágul a kozmikus messzeségekbe.

6. hét


Új életre kelve Énem
Feladja elkülönültségem,
S mint a mindenség megnyilatkozása
A téridő erőiben talál önmagára;
S mint egy isteni őskép
Tárul elém a világmindenség:
Saját képmásának valódisága.

7. hét


Az a veszély fenyeget, hogy saját Énem
Elillan a világ erősen vonzó fényességében.
Most rajtad a sor, előérzetem,
Hogy érvényesülj erőteljesen,
S pótold gondolkodásom erejét,
Mely az érzékek látszatvilágába’
Képes önmaga feladására.

8. hét


Az istenek tevékenységéhez kötődve
Az érzékek hatalma is egyre erősebb,
S ez tompítja le az álomszerűségig
Gondolkodásom eddigi erőit.
Ahhoz, hogy egy istenség
Lelkemmel eggyé váljék,
Emberi gondolkodásom csendben
Az álomléttel kell megelégedjen.

9. hét


A nyár előhírnökeként a kozmosz melege
Lényem lelki és szellemi részét tölti be,
Saját akaratomról megfeledkezve.
Hogy lényem belevesszen a fényességbe,
Szellemi látásomnak ez a rendeltetése,
S egy erőteljes sejtelem a tudtomra adja:
Önmagadat elveszejtve találj önmagadra!

10. hét


Nyári magaslatokra emelkedik
A Nap ragyogó lénye,
És sugarai emberi érzésem magukkal viszik
A kozmikus messzeségbe.
Mozgolódik bennem egy homályos sejtelem,
S alig kivehetően tudatja velem:
Egyszer majd csak felismered:
Egy isteni lény lépett most kapcsolatba veled.

11. hét


E napsütötte órában csak rajtad áll,
Hogy felismerd a bölcs híradást,
S átadva magad a világ szépségének,
Önérzettel kell hogy eltöltsön téged:
Elveszíthetem ugyan emberi Énem,
De megtalálom majd a világ-Énben.

12. hét


JÁNOS-NAPI HANGULAT

A világ szépséges ragyogása -
Lelkem mélyéről - arra kényszerít,
Késztessem kozmikus szárnyalásra
Életem isteni képességeit:
Hogy saját lényemet elhagyjam,
S bizakodva keressem önmagam
A kozmikus hő- és fényáradatban.

13. hét


És szárnyalván érzéki magasságokban,
Lelkem mélységeiben is fellobban,
S az isteni igazság szava szól
A szellem tüzének világából:
Szellemi alapjaidhoz eljutva ismerd fel,
Hogy rokonságban állsz a szellemmel.

14. hét


Átadva magam az érzékek megnyilatkozásának,
Elveszítettem azt, ami saját lényem hajtja,
S már úgy tűnt, hogy a gondolkodás álma
Kábulttá vált Énemet is magával ragadja.
De ébresztőleg hatva rám az érzéki káprázatban
A kozmikus gondolkodás is egyre közelebb van.

15. hét


Mint akit elvarázsoltak, megérzem
A szellem működését a kozmikus fényességben,
Mely az érzéketlenségbe
Burkolta saját lényem,
Hogy olyan erőt adjon nekem,
Mely önmagától adódni képtelen:
Saját behatárolt Énem.

16. hét


Hogy bensőmben maradjon rejtve a szellem adománya:
Megérzésem tőlem most szigorral ezt kívánja;
Hogy isteni adottságaim beérvén
Teremjenek lelkem mélyén
Gyümölcsöt saját Énem számára.

17. hét


Így szól a kozmikus Ige,
Melyet érzékeim kapuin keresztülvive
Vezethettem lelkem mélységeibe:
Kozmikus távlataimmal töltsd be
Szellemed mélységeit, hogy majdan
Megtalálhass engem - önmagadban.

18. hét


Kitágíthatom-e annyira a lelkem,
Hogy a kozmikus Igével egybekeljen,
Melynek csíráját már magába fogadta?
Úgy sejtem, hogy új erőre kapva
Lelkemet méltóvá kell tennem arra,
Hogy önmagát a szellem ruhájává szabja.

19. hét


Hogy emlékezetemmel titkon megragadjam,
Amit most újonnan magamba fogadtam,
S további törekvésem célja az legyen,
Hogy új erőre kapva ébresszen
Saját belső erőket lelkemben,
S létrejőve adjon át önmagamnak engem.

20. hét


Csak most érzem, hogy saját létem
A kozmikus létezéstől eltávolodva
Magára maradna, önmagát kioltva,
S ha csak olyan alapokra építene, ami saját,
Akkor voltaképpen meg kellene ölnie magát.

21. hét


Érzem, hogy egy külső termékenyítő erő
Megerősödve ad át önmagamnak engem,
S érzem, hogy a csíra érlelődik,
És a sejtelem fénnyel telítve szövődik
Saját Énem erőihez bennem.

22. hét


A kozmikus messzeségekből fakadó napvilág
Nagy erővel bennünk él tovább:
A lélek belső fényévé válik,
És szellemi mélységekbe világít,
Hogy hozzon olyan gyümölcsöket,
Melyek a kozmikus Énből idővel
Emberi Énné érlelődnek.

23. hét


Ím, ősziesre fordul
Az érzékek ingerlő törekvése.
A fény megnyilatkozásába
Belevegyül a komor ködök fátyla.
S én a távoli térségben
Az ősz téli álmát nézem.
A nyár teljesen
Átadta önmagát nekem.

24. hét


Önmagát állandóan újrateremtve
A lélek felismeri önmagát,
S a világszellem működik tovább
Az önismeretben újra megelevenedve,
S így az Én-érzék akarati gyümölcse
A lélek sötétjéből lesz megteremtve.

25. hét


Csak most tagozódhat belém Énem,
S ragyogva árasztja belső fényem
A tér s az idő sötétségében.
Természeti lényem aludni késztet,
De lelkem mélysége csak most ébred,
Hogy a Nap izzó parazsát virrasztva
Vigye a jeges téli áradatba.

26. hét


MIHÁLY-NAPI HANGULAT

Természet, anyai létedet
Akarati lényemben hordozom;
S akaratom tüzének ereje
Megacélozza szellemi törekvéseim,
Hogy olyan Én-érzést szüljenek bennem,
Mellyel magamban hordozhatom önmagam.

27. hét


Egy sejtelmes vágy arra késztet,
Hogy lényem mélyére hatoljak,
Hogy Énemet szemlélve találjam meg önmagam,
Mely a nyári Nap adományaként úgy él,
Mint melengető csíra, hogy az őszi hangulatban is
Ösztönözze lelki erőimet.

28. hét


Bensőmben új életre kelve
Átérzem saját lényem távlatait;
S lelkem ragyogó Nap-erőiből fakadó
Gondolataim sugarát erőteljesen
Az élet megfejtendő rejtélyeinek szentelem,
S néhány vágyam beteljesül
Szárnyaszegett reményeim közül.

29. hét


Hogy gondolkodásom tüzes sugarát
Bensőmben erőteljesen magam szítsam fel,
S a kozmikus szellem erejéből fakadó
Bölcsességgel értelmezzem élményeim:
Számomra ez a nyár öröksége,
Az ősz nyugalma és a tél reménye.

30. hét


A lélek napfényében kifakadnak bennem
A gondolkodás hamvas rügyei;
Minden sejtésem az Én-tudat
Bizonyosságává válik.
Örömmel telve érzékelem
A szellem őszi ébredését:
A tél kelti majd fel bennem
A lélek nyarát.

31. hét


A szellem mélységeiből a fény
Sugárzó Napként tör kifelé:
Az élet akaraterejévé válik,
S az érzékek tompaságában világít,
Hogy olyan erőket szabadítson fel, melyekkel,
A lélek törekvései az ember műveiben
Kiforrott alkotóerővé válnak.

32. hét


Termékeny erőim növekedése
Átad engem a világnak, úgy érzem.
S új erőre kapva lényem
A fényesség felé fordul, érzem,
A sors hálójának szövevényében.

33. hét


Csak most érzem, hogy a világban,
Ha a lelkem nem élne együtt vele,
Az élet csak fagyos űr volna önmagában,
S ha a világ nem nyilatkozhatna meg
A lelkekben önmagát újrateremtve,
Önmagában csak a halálra lelhetne.

34. hét


Újonnan feltámadt Én-érzésemmel
Bennem titokzatos módon életre kel,
Amit oly régóta őrzök bensőmben: éltetőleg
Ez öntsön életem műveibe kozmikus erőket,
Melyekkel a világban külsőleg
Nyomot hagyok, ha létrejőnek.

35. hét


Megismerhetem-e annyira a létet,
Hogy önmagát lássa viszont
Lelkem alkotó törekvésében?
Úgy érzem, elég erőt kaptam,
Hogy saját lényem szerényen
Vegyen részt a kozmosz életében.

36. hét


Lelkem mélyéről előtörve
Így nyilatkozik meg
Titkon a kozmikus Ige:
Munkádnak céljait töltsd be
Szellemi fényemmel, hogy magad
Rajtam keresztül áldozd fel.

37. hét


Hogy a kozmikus téli éjszakába szellemi fényt vigyen,
Erre törekszik szentül a szivem,
Hogy a lélek csírái ragyogva
Gyökerezzenek a világalapba,
S az érzékek homályában az isteni Ige
Szellemi fényével mindent töltsön be.

38. hét


KARÁCSONYI (SZENT ÉJI) HANGULAT

Mint aki varázslatból ébred, úgy érzem
Lelkem ölén a szellem-gyermeket,
Aki a szív fényességében
Fogant a kozmikus Igétől, ami szent:
A remény mennyei magzata ő,
Ki a kozmikus távolba örvendezve nő
Lényem isteni mélységéből.

39. hét


Átadván magam a szellemi megnyilatkozásnak,
Feltárul előttem a kozmosz napvilága.
Gondolkodó erőm tisztul s egyre nő,
Hogy önmagamnak adjon át engem,
S kibontakozván gondolati erőm
Ébredjen fel az Én-érzés bennem.

40. hét


S amit lelkem mélyén,
Szellemi mélységeimben
Üres káprázatként a magaménak hittem,
Azt a szív világának szeretete tölti be:
Tüzes erejével a kozmikus Ige.

41. hét


A lélek alkotóerejének
A szív mélyéről fakadó törekvése,
Hogy az emberben isteni erőket keltve
Sarkallja őt az életben nemes cselekedetekre,
Hogy önmagát is formálva megjelenjen
Emberi művekben és ember-szeretetben.

42. hét


Ebben a téli homályban
A léleknek erős vágya
Saját erejének kinyilvánítása:
Hogy e sötétségben is vezessen,
S hogy szíve melegével, sejtelmesen,
Még érzékei előtt mindent megérezzen.

43. hét


Tél derekán
Csak a szellem melegít igazán;
ő ad a kozmikus fénynek
A szív erői által létlehetőséget,
S a külvilág hidegével dacolva
Az emberben a lélek tüzét szítja.

44. hét


Emlékezvén a szellemi születésre
Gondolkodásom alkotóerejével
Az érzékek új ingereit fogom fel,
S a kuszán sarjadó világ fejlődése
Megtelik lelkem fényességével.

45. hét


A szellem megszületésének jegyében
Gondolati erőink működnek serényen,
S egyre világosabbá teszik
Az érzékek tompa ingereit.
Hogy a lélek gazdagságával egyesüljön
Az alakulófélben lévő kozmosz világa,
A gondolkodás fényétől kell megtermékenyüljön
Az érzékek megnyilatkozása.

46. hét


A világ zaja - ez a veszély fenyeget -
Elnyomja veleszületett lelki erőimet.
Merülj föl hát, emlékezet,
A szellem mélyéről fényesen,
Hogy látásom erősebb legyen,
Mely csak az akaraterő
Által megőrizhető.

47. hét


A kozmosz öléből készülődő keletkezés vágya
Pezsdítően hat az érzékek látszatvilágára.
S e vágy találjon gondolkodási képességemre
Olyan isteni erőkkel felfegyverkezve,
Melyek erőteljesen működnek bennem.

48. hét


A fényben, mely a kozmikus magasságokból ered,
S teljes erejével be akarja tölteni lelkemet,
A kozmikus gondolkodás bizonyossága itt jelenjen meg,
Megfejtve a lelkem mélyén szunnyadó rejtélyeket,
S gyűjtse össze sugarainak erejét,
Így ébresztve fel szívem szeretetét.

49. hét


A kozmikus lét erejét érzem:
Így szól a gondolat fényessége,
Emlékezvén saját szellemének növekedésére
A kozmikus éjszaka sötétjében,
S bensejének reménysugarait szórva szét,
Sürgeti a kozmikus hajnal közeledtét.  

50. hét


A kozmikus létesülés vágya
Erejét most teljesen feltárja,
S lényét így kibontakoztatva
Az ember Énjének azt mondja:
Igazi célom akkor válik valóra,
Ha életemet beléd oltom,
S varázsköréből feloldom.   

51. hét


Tavaszvárás

Az érzéki világ bősége
Beleárad az ember bensőjébe.
Önmagát látja viszont a világszellem
Az emberi szem tükörképében,
Hogy látása tőle
Kapjon új erőre.

52. hét


Mikor a lélek mélységeiből
A kozmikus lét felé fordul a szellem,
És szépség fakad a messzeségekben,
Akkor a mennyei távolból
Az emberek testébe életerő hatol,
S eggyé forrasztja az emberlét
És a szellem lényegét.