1. hét
HÚSVÉTI HANGULAT
Mikor a kozmikus távolból
A Nap szava az emberf?khöz szól,
Hogy a lélek mélységeib?l fakadó öröm
Az ember szemében a fénnyel egyesüljön,
Akkor saját lényünk burkaiból
A messzeségekbe gondolatok sokasága hatol,
És szorosra f?zi a szellemi lét
S az ember lényének kötelékét.
|
2. hét
A gondolat erejének sajátsága
Belevész az érzékek látszatvilágába.
A szellemi világok viszontlátják
A sarjadó emberpalántát,
Aki lelkének magvát a szellemi világban,
Gyümölcsét azonban önmagában
Kell hogy megtalálja.
|
3. hét
Növekedés közben az ember Énje
Belemerül az önfeledtségbe,
De ha saját eredetébe belegondol,
A világmindenséghez akkor így szól:
Megszabadulva önnön béklyóimtól,
S feladva ezzel elkülönültségem,
Benned találom meg valódi lényem.
|
4. hét
Lényem valódi lényegét megérzem:
Ezt mondatja velem érzékelésem,
Mely a Nap által beragyogott világban
Eggyé válik a fényesség áradatával,
S gondolkodásom világosságához
Így átható melegséget sugároz,
Hogy szorosra f?zze az emberi lét
És a világmindenség egységét.
|
5. hét
A szellemi mélységekb?l fakadó fényben,
Melynek szövevénye a térben termékeny,
S melyben az istenek tevékenysége megnyilatkozik:
Benne a lélek valódi természete is megmutatkozik,
Mid?n saját lényének sz?kössége
A bels? er?k által támad új életre,
S kitágul a kozmikus messzeségekbe.
|
6. hét
Új életre kelve Énem
Feladja elkülönültségem,
S mint a mindenség megnyilatkozása
A térid? er?iben talál önmagára;
S mint egy isteni ?skép
Tárul elém a világmindenség:
Saját képmásának valódisága.
|
7. hét
Az a veszély fenyeget, hogy saját Énem
Elillan a világ er?sen vonzó fényességében.
Most rajtad a sor, el?érzetem,
Hogy érvényesülj er?teljesen,
S pótold gondolkodásom erejét,
Mely az érzékek látszatvilágába’
Képes önmaga feladására.
|
8. hét
Az istenek tevékenységéhez köt?dve
Az érzékek hatalma is egyre er?sebb,
S ez tompítja le az álomszer?ségig
Gondolkodásom eddigi er?it.
Ahhoz, hogy egy istenség
Lelkemmel eggyé váljék,
Emberi gondolkodásom csendben
Az álomléttel kell megelégedjen.
|
9. hét
A nyár el?hírnökeként a kozmosz melege
Lényem lelki és szellemi részét tölti be,
Saját akaratomról megfeledkezve.
Hogy lényem belevesszen a fényességbe,
Szellemi látásomnak ez a rendeltetése,
S egy er?teljes sejtelem a tudtomra adja:
Önmagadat elveszejtve találj önmagadra!
|
10. hét
Nyári magaslatokra emelkedik
A Nap ragyogó lénye,
És sugarai emberi érzésem magukkal viszik
A kozmikus messzeségbe.
Mozgolódik bennem egy homályos sejtelem,
S alig kivehet?en tudatja velem:
Egyszer majd csak felismered:
Egy isteni lény lépett most kapcsolatba veled.
|
11. hét
E napsütötte órában csak rajtad áll,
Hogy felismerd a bölcs híradást,
S átadva magad a világ szépségének,
Önérzettel kell hogy eltöltsön téged:
Elveszíthetem ugyan emberi Énem,
De megtalálom majd a világ-Énben.
|
12. hét
JÁNOS-NAPI HANGULAT
A világ szépséges ragyogása -
Lelkem mélyér?l - arra kényszerít,
Késztessem kozmikus szárnyalásra
Életem isteni képességeit:
Hogy saját lényemet elhagyjam,
S bizakodva keressem önmagam
A kozmikus h?- és fényáradatban.
|
13. hét
És szárnyalván érzéki magasságokban,
Lelkem mélységeiben is fellobban,
S az isteni igazság szava szól
A szellem tüzének világából:
Szellemi alapjaidhoz eljutva ismerd fel,
Hogy rokonságban állsz a szellemmel.
|
14. hét
Átadva magam az érzékek megnyilatkozásának,
Elveszítettem azt, ami saját lényem hajtja,
S már úgy t?nt, hogy a gondolkodás álma
Kábulttá vált Énemet is magával ragadja.
De ébreszt?leg hatva rám az érzéki káprázatban
A kozmikus gondolkodás is egyre közelebb van.
|
15. hét
Mint akit elvarázsoltak, megérzem
A szellem m?ködését a kozmikus fényességben,
Mely az érzéketlenségbe
Burkolta saját lényem,
Hogy olyan er?t adjon nekem,
Mely önmagától adódni képtelen:
Saját behatárolt Énem.
|
16. hét
Hogy bens?mben maradjon rejtve a szellem adománya:
Megérzésem t?lem most szigorral ezt kívánja;
Hogy isteni adottságaim beérvén
Teremjenek lelkem mélyén
Gyümölcsöt saját Énem számára.
|
17. hét
Így szól a kozmikus Ige,
Melyet érzékeim kapuin keresztülvive
Vezethettem lelkem mélységeibe:
Kozmikus távlataimmal töltsd be
Szellemed mélységeit, hogy majdan
Megtalálhass engem - önmagadban.
|
18. hét
Kitágíthatom-e annyira a lelkem,
Hogy a kozmikus Igével egybekeljen,
Melynek csíráját már magába fogadta?
Úgy sejtem, hogy új er?re kapva
Lelkemet méltóvá kell tennem arra,
Hogy önmagát a szellem ruhájává szabja.
|
19. hét
Hogy emlékezetemmel titkon megragadjam,
Amit most újonnan magamba fogadtam,
S további törekvésem célja az legyen,
Hogy új er?re kapva ébresszen
Saját bels? er?ket lelkemben,
S létrej?ve adjon át önmagamnak engem.
|
20. hét
Csak most érzem, hogy saját létem
A kozmikus létezést?l eltávolodva
Magára maradna, önmagát kioltva,
S ha csak olyan alapokra építene, ami saját,
Akkor voltaképpen meg kellene ölnie magát.
|
21. hét
Érzem, hogy egy küls? termékenyít? er?
Meger?södve ad át önmagamnak engem,
S érzem, hogy a csíra érlel?dik,
És a sejtelem fénnyel telítve szöv?dik
Saját Énem er?ihez bennem.
|
22. hét
A kozmikus messzeségekb?l fakadó napvilág
Nagy er?vel bennünk él tovább:
A lélek bels? fényévé válik,
És szellemi mélységekbe világít,
Hogy hozzon olyan gyümölcsöket,
Melyek a kozmikus Énb?l id?vel
Emberi Énné érlel?dnek.
|
23. hét
Ím, ?sziesre fordul
Az érzékek ingerl? törekvése.
A fény megnyilatkozásába
Belevegyül a komor ködök fátyla.
S én a távoli térségben
Az ?sz téli álmát nézem.
A nyár teljesen
Átadta önmagát nekem.
|
24. hét
Önmagát állandóan újrateremtve
A lélek felismeri önmagát,
S a világszellem m?ködik tovább
Az önismeretben újra megelevenedve,
S így az Én-érzék akarati gyümölcse
A lélek sötétjéb?l lesz megteremtve.
|
25. hét
Csak most tagozódhat belém Énem,
S ragyogva árasztja bels? fényem
A tér s az id? sötétségében.
Természeti lényem aludni késztet,
De lelkem mélysége csak most ébred,
Hogy a Nap izzó parazsát virrasztva
Vigye a jeges téli áradatba.
|
26. hét
MIHÁLY-NAPI HANGULAT
Természet, anyai létedet
Akarati lényemben hordozom;
S akaratom tüzének ereje
Megacélozza szellemi törekvéseim,
Hogy olyan Én-érzést szüljenek bennem,
Mellyel magamban hordozhatom önmagam.
|
27. hét
Egy sejtelmes vágy arra késztet,
Hogy lényem mélyére hatoljak,
Hogy Énemet szemlélve találjam meg önmagam,
Mely a nyári Nap adományaként úgy él,
Mint melenget? csíra, hogy az ?szi hangulatban is
Ösztönözze lelki er?imet.
|
28. hét
Bens?mben új életre kelve
Átérzem saját lényem távlatait;
S lelkem ragyogó Nap-er?ib?l fakadó
Gondolataim sugarát er?teljesen
Az élet megfejtend? rejtélyeinek szentelem,
S néhány vágyam beteljesül
Szárnyaszegett reményeim közül.
|
29. hét
Hogy gondolkodásom tüzes sugarát
Bens?mben er?teljesen magam szítsam fel,
S a kozmikus szellem erejéb?l fakadó
Bölcsességgel értelmezzem élményeim:
Számomra ez a nyár öröksége,
Az ?sz nyugalma és a tél reménye.
|
30. hét
A lélek napfényében kifakadnak bennem
A gondolkodás hamvas rügyei;
Minden sejtésem az Én-tudat
Bizonyosságává válik.
Örömmel telve érzékelem
A szellem ?szi ébredését:
A tél kelti majd fel bennem
A lélek nyarát.
|
31. hét
A szellem mélységeib?l a fény
Sugárzó Napként tör kifelé:
Az élet akaraterejévé válik,
S az érzékek tompaságában világít,
Hogy olyan er?ket szabadítson fel, melyekkel,
A lélek törekvései az ember m?veiben
Kiforrott alkotóer?vé válnak.
|
32. hét
Termékeny er?im növekedése
Átad engem a világnak, úgy érzem.
S új er?re kapva lényem
A fényesség felé fordul, érzem,
A sors hálójának szövevényében.
|
33. hét
Csak most érzem, hogy a világban,
Ha a lelkem nem élne együtt vele,
Az élet csak fagyos ?r volna önmagában,
S ha a világ nem nyilatkozhatna meg
A lelkekben önmagát újrateremtve,
Önmagában csak a halálra lelhetne.
|
34. hét
Újonnan feltámadt Én-érzésemmel
Bennem titokzatos módon életre kel,
Amit oly régóta ?rzök bens?mben: éltet?leg
Ez öntsön életem m?veibe kozmikus er?ket,
Melyekkel a világban küls?leg
Nyomot hagyok, ha létrej?nek.
|
35. hét
Megismerhetem-e annyira a létet,
Hogy önmagát lássa viszont
Lelkem alkotó törekvésében?
Úgy érzem, elég er?t kaptam,
Hogy saját lényem szerényen
Vegyen részt a kozmosz életében.
|
36. hét
Lelkem mélyér?l el?törve
Így nyilatkozik meg
Titkon a kozmikus Ige:
Munkádnak céljait töltsd be
Szellemi fényemmel, hogy magad
Rajtam keresztül áldozd fel.
|
37. hét
Hogy a kozmikus téli éjszakába szellemi fényt vigyen,
Erre törekszik szentül a szivem,
Hogy a lélek csírái ragyogva
Gyökerezzenek a világalapba,
S az érzékek homályában az isteni Ige
Szellemi fényével mindent töltsön be.
|
38. hét
KARÁCSONYI (SZENT ÉJI) HANGULAT
Mint aki varázslatból ébred, úgy érzem
Lelkem ölén a szellem-gyermeket,
Aki a szív fényességében
Fogant a kozmikus Igét?l, ami szent:
A remény mennyei magzata ?,
Ki a kozmikus távolba örvendezve n?
Lényem isteni mélységéb?l.
|
39. hét
Átadván magam a szellemi megnyilatkozásnak,
Feltárul el?ttem a kozmosz napvilága.
Gondolkodó er?m tisztul s egyre n?,
Hogy önmagamnak adjon át engem,
S kibontakozván gondolati er?m
Ébredjen fel az Én-érzés bennem.
|
40. hét
S amit lelkem mélyén,
Szellemi mélységeimben
Üres káprázatként a magaménak hittem,
Azt a szív világának szeretete tölti be:
Tüzes erejével a kozmikus Ige.
|
41. hét
A lélek alkotóerejének
A szív mélyér?l fakadó törekvése,
Hogy az emberben isteni er?ket keltve
Sarkallja ?t az életben nemes cselekedetekre,
Hogy önmagát is formálva megjelenjen
Emberi m?vekben és ember-szeretetben.
|
42. hét
Ebben a téli homályban
A léleknek er?s vágya
Saját erejének kinyilvánítása:
Hogy e sötétségben is vezessen,
S hogy szíve melegével, sejtelmesen,
Még érzékei el?tt mindent megérezzen.
|
43. hét
Tél derekán
Csak a szellem melegít igazán;
? ad a kozmikus fénynek
A szív er?i által létlehet?séget,
S a külvilág hidegével dacolva
Az emberben a lélek tüzét szítja.
|
44. hét
Emlékezvén a szellemi születésre
Gondolkodásom alkotóerejével
Az érzékek új ingereit fogom fel,
S a kuszán sarjadó világ fejl?dése
Megtelik lelkem fényességével.
|
45. hét
A szellem megszületésének jegyében
Gondolati er?ink m?ködnek serényen,
S egyre világosabbá teszik
Az érzékek tompa ingereit.
Hogy a lélek gazdagságával egyesüljön
Az alakulófélben lév? kozmosz világa,
A gondolkodás fényét?l kell megtermékenyüljön
Az érzékek megnyilatkozása.
|
46. hét
A világ zaja - ez a veszély fenyeget -
Elnyomja veleszületett lelki er?imet.
Merülj föl hát, emlékezet,
A szellem mélyér?l fényesen,
Hogy látásom er?sebb legyen,
Mely csak az akarater?
Által meg?rizhet?.
|
47. hét
A kozmosz öléb?l készül?d? keletkezés vágya
Pezsdít?en hat az érzékek látszatvilágára.
S e vágy találjon gondolkodási képességemre
Olyan isteni er?kkel felfegyverkezve,
Melyek er?teljesen m?ködnek bennem.
|
48. hét
A fényben, mely a kozmikus magasságokból ered,
S teljes erejével be akarja tölteni lelkemet,
A kozmikus gondolkodás bizonyossága itt jelenjen meg,
Megfejtve a lelkem mélyén szunnyadó rejtélyeket,
S gy?jtse össze sugarainak erejét,
Így ébresztve fel szívem szeretetét.
|
49. hét
A kozmikus lét erejét érzem:
Így szól a gondolat fényessége,
Emlékezvén saját szellemének növekedésére
A kozmikus éjszaka sötétjében,
S bensejének reménysugarait szórva szét,
Sürgeti a kozmikus hajnal közeledtét.
|
50. hét
A kozmikus létesülés vágya
Erejét most teljesen feltárja,
S lényét így kibontakoztatva
Az ember Énjének azt mondja:
Igazi célom akkor válik valóra,
Ha életemet beléd oltom,
S varázsköréb?l feloldom.
|
51. hét
Tavaszvárás
Az érzéki világ b?sége
Beleárad az ember bens?jébe.
Önmagát látja viszont a világszellem
Az emberi szem tükörképében,
Hogy látása t?le
Kapjon új er?re.
|
52. hét
Mikor a lélek mélységeib?l
A kozmikus lét felé fordul a szellem,
És szépség fakad a messzeségekben,
Akkor a mennyei távolból
Az emberek testébe életer? hatol,
S eggyé forrasztja az emberlét
És a szellem lényegét.
|
