logo
IntróDokumentumtárAblakstílusok

Azonosító:
Jelszó:

2022 október 03, hétfõ
Léleknaptári hét: 26. hét
Ez az év 40. hete
Léleknaptár

1. hét


HÚSVÉTI HANGULAT

Mikor a kozmikus távolból
A Nap szava az emberf?khöz szól,
Hogy a lélek mélységeib?l fakadó öröm
Az ember szemében a fénnyel egyesüljön,
Akkor saját lényünk burkaiból
A messzeségekbe gondolatok sokasága hatol,
És szorosra f?zi a szellemi lét
S az ember lényének kötelékét.

2. hét


A gondolat erejének sajátsága
Belevész az érzékek látszatvilágába.
A szellemi világok viszontlátják
A sarjadó emberpalántát,
Aki lelkének magvát a szellemi világban,
Gyümölcsét azonban önmagában
Kell hogy megtalálja.  

3. hét


Növekedés közben az ember Énje
Belemerül az önfeledtségbe,
De ha saját eredetébe belegondol,
A világmindenséghez akkor így szól:
Megszabadulva önnön béklyóimtól,
S feladva ezzel elkülönültségem,
Benned találom meg valódi lényem.   

4. hét


Lényem valódi lényegét megérzem:
Ezt mondatja velem érzékelésem,
Mely a Nap által beragyogott világban
Eggyé válik a fényesség áradatával,
S gondolkodásom világosságához
Így átható melegséget sugároz,
Hogy szorosra f?zze az emberi lét
És a világmindenség egységét.   

5. hét


A szellemi mélységekb?l fakadó fényben, 
Melynek szövevénye a térben termékeny, 
S melyben az istenek tevékenysége megnyilatkozik: 
Benne a lélek valódi természete is megmutatkozik, 
Mid?n saját lényének sz?kössége 
A bels? er?k által támad új életre, 
S kitágul a kozmikus messzeségekbe.

6. hét


Új életre kelve Énem
Feladja elkülönültségem,
S mint a mindenség megnyilatkozása
A térid? er?iben talál önmagára;
S mint egy isteni ?skép
Tárul elém a világmindenség:
Saját képmásának valódisága.

7. hét


Az a veszély fenyeget, hogy saját Énem 
Elillan a világ er?sen vonzó fényességében. 
Most rajtad a sor, el?érzetem, 
Hogy érvényesülj er?teljesen, 
S pótold gondolkodásom erejét, 
Mely az érzékek látszatvilágába’ 
Képes önmaga feladására.

8. hét


Az istenek tevékenységéhez köt?dve
Az érzékek hatalma is egyre er?sebb,
S ez tompítja le az álomszer?ségig
Gondolkodásom eddigi er?it.
Ahhoz, hogy egy istenség
Lelkemmel eggyé váljék,
Emberi gondolkodásom csendben
Az álomléttel kell megelégedjen.

9. hét


A nyár el?hírnökeként a kozmosz melege 
Lényem lelki és szellemi részét tölti be, 
Saját akaratomról megfeledkezve. 
Hogy lényem belevesszen a fényességbe, 
Szellemi látásomnak ez a rendeltetése, 
S egy er?teljes sejtelem a tudtomra adja: 
Önmagadat elveszejtve találj önmagadra!

10. hét


Nyári magaslatokra emelkedik
A Nap ragyogó lénye, 
És sugarai emberi érzésem magukkal viszik 
A kozmikus messzeségbe. 
Mozgolódik bennem egy homályos sejtelem, 
S alig kivehet?en tudatja velem: 
Egyszer majd csak felismered: 
Egy isteni lény lépett most kapcsolatba veled.

11. hét


E napsütötte órában csak rajtad áll, 
Hogy felismerd a bölcs híradást, 
S átadva magad a világ szépségének, 
Önérzettel kell hogy eltöltsön téged: 
Elveszíthetem ugyan emberi Énem, 
De megtalálom majd a világ-Énben.

12. hét


JÁNOS-NAPI HANGULAT

A világ szépséges ragyogása - 
Lelkem mélyér?l - arra kényszerít, 
Késztessem kozmikus szárnyalásra 
Életem isteni képességeit: 
Hogy saját lényemet elhagyjam, 
S bizakodva keressem önmagam 
A kozmikus h?- és fényáradatban.

13. hét


És szárnyalván érzéki magasságokban, 
Lelkem mélységeiben is fellobban, 
S az isteni igazság szava szól 
A szellem tüzének világából: 
Szellemi alapjaidhoz eljutva ismerd fel, 
Hogy rokonságban állsz a szellemmel.

14. hét


Átadva magam az érzékek megnyilatkozásának, 
Elveszítettem azt, ami saját lényem hajtja, 
S már úgy t?nt, hogy a gondolkodás álma 
Kábulttá vált Énemet is magával ragadja. 
De ébreszt?leg hatva rám az érzéki káprázatban 
A kozmikus gondolkodás is egyre közelebb van.

15. hét


Mint akit elvarázsoltak, megérzem
A szellem m?ködését a kozmikus fényességben,
Mely az érzéketlenségbe
Burkolta saját lényem,
Hogy olyan er?t adjon nekem,
Mely önmagától adódni képtelen:
Saját behatárolt Énem.

16. hét


Hogy bens?mben maradjon rejtve a szellem adománya:
Megérzésem t?lem most szigorral ezt kívánja;
Hogy isteni adottságaim beérvén
Teremjenek lelkem mélyén
Gyümölcsöt saját Énem számára.

17. hét


Így szól a kozmikus Ige, 
Melyet érzékeim kapuin keresztülvive 
Vezethettem lelkem mélységeibe: 
Kozmikus távlataimmal töltsd be 
Szellemed mélységeit, hogy majdan 
Megtalálhass engem - önmagadban.

18. hét


Kitágíthatom-e annyira a lelkem, 
Hogy a kozmikus Igével egybekeljen, 
Melynek csíráját már magába fogadta? 
Úgy sejtem, hogy új er?re kapva 
Lelkemet méltóvá kell tennem arra, 
Hogy önmagát a szellem ruhájává szabja.

19. hét


Hogy emlékezetemmel titkon megragadjam, 
Amit most újonnan magamba fogadtam, 
S további törekvésem célja az legyen, 
Hogy új er?re kapva ébresszen 
Saját bels? er?ket lelkemben, 
S létrej?ve adjon át önmagamnak engem.

20. hét


Csak most érzem, hogy saját létem
A kozmikus létezést?l eltávolodva
Magára maradna, önmagát kioltva,
S ha csak olyan alapokra építene, ami saját,
Akkor voltaképpen meg kellene ölnie magát.

21. hét


Érzem, hogy egy küls? termékenyít? er? 
Meger?södve ad át önmagamnak engem, 
S érzem, hogy a csíra érlel?dik, 
És a sejtelem fénnyel telítve szöv?dik 
Saját Énem er?ihez bennem.

22. hét


A kozmikus messzeségekb?l fakadó napvilág 
Nagy er?vel bennünk él tovább: 
A lélek bels? fényévé válik, 
És szellemi mélységekbe világít, 
Hogy hozzon olyan gyümölcsöket, 
Melyek a kozmikus Énb?l id?vel 
Emberi Énné érlel?dnek.

23. hét


Ím, ?sziesre fordul 
Az érzékek ingerl? törekvése. 
A fény megnyilatkozásába 
Belevegyül a komor ködök fátyla. 
S én a távoli térségben 
Az ?sz téli álmát nézem. 
A nyár teljesen 
Átadta önmagát nekem.

24. hét


Önmagát állandóan újrateremtve 
A lélek felismeri önmagát, 
S a világszellem m?ködik tovább 
Az önismeretben újra megelevenedve, 
S így az Én-érzék akarati gyümölcse 
A lélek sötétjéb?l lesz megteremtve.

25. hét


Csak most tagozódhat belém Énem, 
S ragyogva árasztja bels? fényem 
A tér s az id? sötétségében. 
Természeti lényem aludni késztet, 
De lelkem mélysége csak most ébred, 
Hogy a Nap izzó parazsát virrasztva 
Vigye a jeges téli áradatba.

26. hét


MIHÁLY-NAPI HANGULAT

Természet, anyai létedet 
Akarati lényemben hordozom; 
S akaratom tüzének ereje 
Megacélozza szellemi törekvéseim, 
Hogy olyan Én-érzést szüljenek bennem, 
Mellyel magamban hordozhatom önmagam.

27. hét


Egy sejtelmes vágy arra késztet, 
Hogy lényem mélyére hatoljak, 
Hogy Énemet szemlélve találjam meg önmagam, 
Mely a nyári Nap adományaként úgy él, 
Mint melenget? csíra, hogy az ?szi hangulatban is 
Ösztönözze lelki er?imet.

28. hét


Bens?mben új életre kelve 
Átérzem saját lényem távlatait; 
S lelkem ragyogó Nap-er?ib?l fakadó 
Gondolataim sugarát er?teljesen 
Az élet megfejtend? rejtélyeinek szentelem, 
S néhány vágyam beteljesül 
Szárnyaszegett reményeim közül.

29. hét


Hogy gondolkodásom tüzes sugarát
Bens?mben er?teljesen magam szítsam fel,
S a kozmikus szellem erejéb?l fakadó
Bölcsességgel értelmezzem élményeim:
Számomra ez a nyár öröksége,
Az ?sz nyugalma és a tél reménye.

30. hét


A lélek napfényében kifakadnak bennem 
A gondolkodás hamvas rügyei; 
Minden sejtésem az Én-tudat 
Bizonyosságává válik. 
Örömmel telve érzékelem 
A szellem ?szi ébredését: 
A tél kelti majd fel bennem 
A lélek nyarát.

31. hét


A szellem mélységeib?l a fény
Sugárzó Napként tör kifelé:
Az élet akaraterejévé válik,
S az érzékek tompaságában világít,
Hogy olyan er?ket szabadítson fel, melyekkel,
A lélek törekvései az ember m?veiben
Kiforrott alkotóer?vé válnak.

32. hét


Termékeny er?im növekedése 
Átad engem a világnak, úgy érzem. 
S új er?re kapva lényem 
A fényesség felé fordul, érzem, 
A sors hálójának szövevényében.

33. hét


Csak most érzem, hogy a világban, 
Ha a lelkem nem élne együtt vele, 
Az élet csak fagyos ?r volna önmagában, 
S ha a világ nem nyilatkozhatna meg 
A lelkekben önmagát újrateremtve, 
Önmagában csak a halálra lelhetne.

34. hét


Újonnan feltámadt Én-érzésemmel
Bennem titokzatos módon életre kel,
Amit oly régóta ?rzök bens?mben: éltet?leg
Ez öntsön életem m?veibe kozmikus er?ket,
Melyekkel a világban küls?leg
Nyomot hagyok, ha létrej?nek.

35. hét


Megismerhetem-e annyira a létet, 
Hogy önmagát lássa viszont 
Lelkem alkotó törekvésében? 
Úgy érzem, elég er?t kaptam, 
Hogy saját lényem szerényen 
Vegyen részt a kozmosz életében.

36. hét


Lelkem mélyér?l el?törve 
Így nyilatkozik meg 
Titkon a kozmikus Ige: 
Munkádnak céljait töltsd be 
Szellemi fényemmel, hogy magad 
Rajtam keresztül áldozd fel.

37. hét


Hogy a kozmikus téli éjszakába szellemi fényt vigyen, 
Erre törekszik szentül a szivem, 
Hogy a lélek csírái ragyogva 
Gyökerezzenek a világalapba, 
S az érzékek homályában az isteni Ige 
Szellemi fényével mindent töltsön be.

38. hét


KARÁCSONYI (SZENT ÉJI) HANGULAT

Mint aki varázslatból ébred, úgy érzem
Lelkem ölén a szellem-gyermeket,
Aki a szív fényességében
Fogant a kozmikus Igét?l, ami szent:
A remény mennyei magzata ?,
Ki a kozmikus távolba örvendezve n?
Lényem isteni mélységéb?l.

39. hét


Átadván magam a szellemi megnyilatkozásnak,
Feltárul el?ttem a kozmosz napvilága.
Gondolkodó er?m tisztul s egyre n?,
Hogy önmagamnak adjon át engem,
S kibontakozván gondolati er?m
Ébredjen fel az Én-érzés bennem.

40. hét


S amit lelkem mélyén, 
Szellemi mélységeimben 
Üres káprázatként a magaménak hittem, 
Azt a szív világának szeretete tölti be: 
Tüzes erejével a kozmikus Ige.

41. hét


A lélek alkotóerejének
A szív mélyér?l fakadó törekvése,
Hogy az emberben isteni er?ket keltve
Sarkallja ?t az életben nemes cselekedetekre,
Hogy önmagát is formálva megjelenjen
Emberi m?vekben és ember-szeretetben.

42. hét


Ebben a téli homályban
A léleknek er?s vágya
Saját erejének kinyilvánítása:
Hogy e sötétségben is vezessen,
S hogy szíve melegével, sejtelmesen,
Még érzékei el?tt mindent megérezzen.

43. hét


Tél derekán
Csak a szellem melegít igazán;
? ad a kozmikus fénynek
A szív er?i által létlehet?séget,
S a külvilág hidegével dacolva
Az emberben a lélek tüzét szítja.

44. hét


Emlékezvén a szellemi születésre 
Gondolkodásom alkotóerejével 
Az érzékek új ingereit fogom fel, 
S a kuszán sarjadó világ fejl?dése 
Megtelik lelkem fényességével.

45. hét


A szellem megszületésének jegyében 
Gondolati er?ink m?ködnek serényen, 
S egyre világosabbá teszik 
Az érzékek tompa ingereit. 
Hogy a lélek gazdagságával egyesüljön
Az alakulófélben lév? kozmosz világa, 
A gondolkodás fényét?l kell megtermékenyüljön 
Az érzékek megnyilatkozása.

46. hét


A világ zaja - ez a veszély fenyeget - 
Elnyomja veleszületett lelki er?imet. 
Merülj föl hát, emlékezet, 
A szellem mélyér?l fényesen, 
Hogy látásom er?sebb legyen, 
Mely csak az akarater? 
Által meg?rizhet?.

47. hét


A kozmosz öléb?l készül?d? keletkezés vágya 
Pezsdít?en hat az érzékek látszatvilágára. 
S e vágy találjon gondolkodási képességemre 
Olyan isteni er?kkel felfegyverkezve, 
Melyek er?teljesen m?ködnek bennem.

48. hét


A fényben, mely a kozmikus magasságokból ered, 
S teljes erejével be akarja tölteni lelkemet, 
A kozmikus gondolkodás bizonyossága itt jelenjen meg,
Megfejtve a lelkem mélyén szunnyadó rejtélyeket, 
S gy?jtse össze sugarainak erejét, 
Így ébresztve fel szívem szeretetét.

49. hét


A kozmikus lét erejét érzem: 
Így szól a gondolat fényessége, 
Emlékezvén saját szellemének növekedésére 
A kozmikus éjszaka sötétjében, 
S bensejének reménysugarait szórva szét, 
Sürgeti a kozmikus hajnal közeledtét.  

50. hét


A kozmikus létesülés vágya
Erejét most teljesen feltárja,
S lényét így kibontakoztatva
Az ember Énjének azt mondja:
Igazi célom akkor válik valóra,
Ha életemet beléd oltom,
S varázsköréb?l feloldom.   

51. hét


Tavaszvárás

Az érzéki világ b?sége
Beleárad az ember bens?jébe.
Önmagát látja viszont a világszellem
Az emberi szem tükörképében,
Hogy látása t?le
Kapjon új er?re.

52. hét


Mikor a lélek mélységeib?l
A kozmikus lét felé fordul a szellem,
És szépség fakad a messzeségekben,
Akkor a mennyei távolból
Az emberek testébe életer? hatol,
S eggyé forrasztja az emberlét
És a szellem lényegét.